Életképek a műhelyből – Kanálcsörgés, kávéillat
Ahol mindig volt lefőtt kávé
Van valami különös vonzalmam a régi kávédarálókhoz.
Az igazság az, hogy nem tudom mi az ami miatt szinte vonzák a tekintetem, és minden vásár alkalmával kiszúrok egy különleges darabot, amit egyszerűen „nem lehet otthagyni”.
A legtöbben biztosan azt gondoljátok, biztosan gyerekkoromból maradt rám ez a szeretet, de az igazság az, hogy nem voltegyetlen régi fa kávédarálója sem a szüleimnek, sem nagyszüleimnek.
A kávé illatára viszont valahogy örökre beköltözeött az orromba.
Otthon a szüleim is kávéztak. Reggel és délben. A kávét a jó öreg Szarvasi főzte, többnyire kis üveg- vagy porceláncsészéből itták, és isszák ma is.
A nagyszüleimnél azonban egészen más volt a kávézás…
Olyan konyhaszekrényük volt, mint akkoriban szinte minden családnak, széles, több ajtóval, fiólokkal, vitrinnel, és egy olyan rekesszel, amit mi csak „lenyitósnak” hívtunk. Gyerekként úgy éreztem, mintha ez egy titokzatos hely lenne. Mögötte mindenféle kincsek lapultak. A műhelyben is van ilyen szekrényem, szintén lenyitós ajtóval.
Itt aztán volt minden, ami szem-szájank ingere:
Vásár idején,- ami hagyományosan minden hónap második vasárnapja- hagyományos kókuszos csemege, és egyéb vásári cukrok.
Csokik, francia drazsé, dianás cukor, selyemcukorkák.
Pici, barna papírzacskós tejpor. Ami filléres összeg volt de Orsi barátőntől megtanultam,hogy igen finom kiskanállal enni.
Ott volt a tubusos sűrített tej is. Nekem a csokis volt a kedvencem.
És ott sorakozott a kockacukor, amit Ica mama mindig belemártott a kávéjába, hagyta, hogy egy kicsit megszívja magát, aztán nekem adta. Ma is érzem az ízét, rettenetesen édes volt. 🙂
Ugyanebben a szekrényben lakott a kotyogós kávéfőző, a darált kávé, a kiskanalak és azok a kávétól bebarnult kis üvegpoharak, amelyekből a nagyszüleim itták a kávéjukat néha hosszas, és igen élénk eszmecsere kíséretében.
Reggel.
Délben.
És többnyire délután is, amikor csak munka közben kerültek-fordultak egyet a konyhában.
Ha napközben betoppant valamelyik szomszéd, ismerős, rokon – Bözsi néni, Lajos bácsi vagy néha Ilonka néni, vagy valaki, aki számomra teljesen ismeretelen, de megjegyzi mekkorát nőttem –, szinte biztos volt, hogy felkerült a kotyogós a tűzhelyre. A kávé náluk nemcsak egy ital volt. A kávé azt jelentette, hogy van idő leülni. Beszélgetni. Meghallgatni egymást, még akkor is ha az állatok körül sok a munka.
Ma is magam előtt látom nagyapámat. A hátát a konyhaszekrénynek támasztja,munkás ruhában, egyik kezében a kis üvegpohár, a másikkal hangosan csörgeti a kiskanállal a kávét, miközben szól a rádió.
Furcsa, hogy néha egyetlen hang mennyi mindent megőriz.
Talán ezért kezdtek később vonzani a régi kávédarálók is.
Pedig gyerekkoromban nem voltak jelen az életemben.
Mégis, amikor a kezembe veszek egy régi darabot, végigsimítok a kávétól bebarnult fán, vagy megérzem a fiókjában maradt öreg kávé illatát, valami ugyanabból a régi világból tér vissza.
Nem a kávédaráló emléke.
Hanem Ica mama barna konyhaszekrénye. A kotyogós harsány sípolása. A kávéba mártott kockacukor. A kiskanál hangos csörgése a kis üvegpohárban.
Érdekes, hogy az emlékek néha ilyen furcsán működnek. Nem mindig azokhoz a tárgyakhoz kötődnek, amelyek valóban ott voltak velünk. Néha később találnak ránk, mégis ugyanazt az érzést hozzák vissza:
Ahol kávét főznek neked, ott otthon vagy.
