Életképek a műhelyből – Almák és körték a Polányi utcában
Amikor megérkeztek Bözsi néni körtéi
Gyerekkoromban a nyarak jelentős részét Ica mamánál töltöttem. Nemcsak a nyári szüneteket, hanem sok hétvégét is nála éltem meg, így az ő udvara, a kertje és a háza ugyanúgy hozzátartozik a gyerekkoromhoz, mint a saját otthonunk.
A nagymamám igazi társasági ember volt. Az a fajta, aki bárkivel szóba elegyedett, és akivel bárki szívesen megállt beszélgetni, persze gyerekként ezt szörnyen unalmasnak éltem meg. A csevely ilyenkor úgy tűnt, mint egy soha véget nem érő történet, amiből én abszolút kimaradok, és csak untakozom, és hallgatom, de igazából nem értek belőle semmit.
A nagyszüleim háztáji tejtermeléssel foglalkoztak, így esténként szinte fél falu megfordult náluk a tejeskannákkal. Mire mindenki sorra került, nemcsak a kannák teltek meg, hanem a hírek is gazdát cseréltek, sőt néha a disznók, csirkék, termények.
Az utcában lakott Mama kedves barátnője, Bözsi néni is.
Kedves volt, cserfes, kicsit hangos, és rettentően kíváncsi. Ezt soha nem is próbálta titkolni. Aki szerette, pontosan ezért szerette. Aki pedig nem… hát az nem igazán számított.
Volt egy hatalmas körtefája, amelynek a termése legendás volt az utcában. Minden évben hozott belőle Ica mamának is. Olyan zamatos, édes körtéket, amilyeneket azóta is ritkán ettem.
Érdekes, hogy ma már nem is a körte ízére emlékszem a legélénkebben.
Hanem arra az érzésre, amit a megérkezése jelentett.
Amikor Bözsi néni feltűnt a kapuban a kosárnyi körtével – akár tejért jött, akár csak a kíváncsisága vezette, persze ő csak a körtéket hozta –, tudtam, hogy valami véget ér. Na nem a társalgás, ami azonnal élénk információcserébe váltott, mindenféle formaságot nélkülözve…, hanem az a végtelen szabadság, amit a nyári szünet adott.
Még sütött a nap, még meleg volt az idő, de a nyár már csendben összepakolta a bőröndjeit.
A körtékkel együtt megérkezett az ősz.
És vele együtt az iskola is.
Ma is, ha meglátok egy fonott kosarat tele körtével, mindig ez a kép ugrik be először. Nem egy gyümölcs, hanem egy kapu, amelyen minden évben átléptünk a gondtalan nyárból az új tanévbe.
Furcsa, milyen apróságokból lesznek az emlékeink. Egy kosár körte. Egy hangos nevetés. Egy esti beszélgetés a tejeskannák mellett.
És egyszer csak azt vesszük észre, hogy ezekből áll össze az otthon érzése.
Van még valami, ami miatt egy fonott kosárban sosem csak almát látok
Ica mama soha nem jött hozzánk üres kézzel. És engem sem engedett úgy haza, hogy ne adott volna valamit.
Nem kellett hozzá ünnep, sem különösebb alkalom. Ha éppen nem volt sütemény vagy más finomság, néhány almát biztosan a kezembe nyomott.
– Vigyed haza! – mondta természetesen, mintha ez lenne a világ legmagától értetődőbb dolga.
Gyerekként fel sem tűnt, hogy ez mennyire fontos gesztus. Ma már tudom, hogy nem az alma volt a lényeg. Hanem az, hogy a szeretetét mindig kézzelfoghatóvá tette. Egy kis csomagban, egy marék dióban, néhány szem almában vagy éppen valamiben, ami éppen termett a kertben.
Az ő generációja talán így mondta azt, amit nem mindig fogalmaztak szavakba.
Hogy jó, hogy itt voltál.
Hogy vigyázz magadra.
Hogy gondoltam rád.
Néha úgy érzem, amikor én is megtöltök egy fonott kosarat, vagy egy kopogtatóra felkerül néhány alma, valahol ezek az emlékek is ott bújnak meg közöttük. Talán ezért szeretem őket ennyire, pedig elsőre csak egyszerű díszeknek tűnnek.
A Polányi utcában nemcsak a nagymamám lakott. Ott volt Bözsi néni is, a híres körtefájával. És ott tanultam meg, hogy vannak gyümölcsök, amelyeknek nemcsak ízük, hanem emlékük is van.